58. fejezet
A gyermekvasút
Leértek
a megállóba. A kis házikóban
két egyenruhás gyerek látta el a vasúti
szolgálatot. A vonat érkezéséig még
20
perc volt. A két kislány az üveghez tapadva figyelte
a benti munkát. Az egyik
gyerek talán hetedikes fiú lehetett. Egy nagy
könyvbe írt. és telefonált. A
másik, egy mondjuk ötödikes kislánytól
vették a jegyeket. A hátsó ablaknál
ült,
és egy kis billentyût nyomogatott elég furcsa ritmusban.
- Ez micsoda? - kérdezte Bori. -
nincs
zeneritmusa.
- Nem tudom, megkérdezem anyut. Õ
volt
úttörõvasutas.
Erzsi néni eddig Jenõ
bácsival
beszélgetett, de most odament a lányokhoz.
Tudjátok, én is ilyen
kislány voltam,
csak nem szõke, hanem barna, copfos. Az akkori egyenruhánk
jobban tetszett,
mint ez a mostani. A piros nyakkendõmet is szerettem. 15
naponként jártunk
szoliba, azaz szolgálatba. Tudjátok, mit jelent ez?
- Mit?
-
Mindig más napra esett. Hétfõ után
kedd, majd szerda, és így tovább
kéthetenként. A legjobbak a hétvégek
voltak,
akkor sok kiránduló jött. A suliból persze
hiányoztam, ezt a tanárok nem
szerették. Az osztálytársaim irigykedtek
rám. Pedig elég fárasztó volt. Reggel
hatra kellett beérni Hûvösvölgybe.
Átöltözés, reggeli, a
szolgálatbeosztás
kihirdetése. Én voltam minden. Rendelkezõ, mint ez a
fiú, naplózó, mint a lány,
váltókezelõ, pénztáros,
jegyvizsgáló, még postás és
mozgólépcsõ ügyeletes
is. Reggeli után
zászlófelvonás. Az elsõ
reggeli vonattal indult a raj a szolgálati helyére.
Összesen hét állomás van. A
mostani nevüket nem tudom, akkor Hûvösvölgy,
Hárshegy, Ságvári liget,
János-hegy, Elõre (ez volt az úttörõk
köszönése), Úttörõváros (ez
Csillebérc,
ahol minden évben egy hétig táboroztunk),
és a másik végállomás,
Széchenyi hegy.
A hûvösvölgyiek ott maradtak, a többiek
felszálltak a szerelvényre. Egy kocsit
elfoglaltunk. Egész úton énekeltünk. Nem
kellett, szerettünk dalolni.
Állomásonként egyre fogytunk, a
végállomásra csak az oda beosztottak futottak
be. Jelentkeztünk az állomásfõnöknél,
aki egy aranyos bácsi, vagy néni volt.
Két vonat között beszélgettünk,
játszottunk (Hárshegyen voltak a legjobb
játékok.). Gyakoroltuk a táviratozást, a
morzét, ahogy most az a kislány is
csinálja.
- Mi az a morze? - kérdezte Bori.
-
Egy Morse nevû bácsi ismerte fel,
hogy rövid és hosszú jelzésekkel
üzeneteket lehet küldeni. Lehet tükörrel, vagy
árammegszakítással, mint a vasútnál,
vagy sípolással a rádióban, mindegy.
Legfeljebb öt jellel bármelyik betû elküldhetõ. Az "e"
például egy ti,
azaz rövid jel. Az "s" három ti. Az "o" három
hosszú, tá.
Az SOS tehát ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-ti.
Vagy lerajzolva:
. . . - - - . . .
mutatta Erzsi néni az
ablakpárkányon, a porban. Ezt a három betût nagyon
sokan ismerik, segélykérõ jelzés. Angolul van, azt
nem tudom, magyarul,
"Mentsétek meg lelkeinket!" Ha a tengeren a hajósok bajba
kerülnek,
ezt pötyögik, villogtatják, és az amatõr
rádiósok szokták észrevenni. Otthon
talán megnézhetjük a Morse ABC-t, ha érdekel
valakit. Annak idején
Petõfi-verseket küldözgettünk egymásnak, de
kaptam szerelmes levelet is.
- Apu tudja? - kérdezte Pötyi.
- Hol volt akkor még apu! Ez gimnazista koromban volt.
- És az ékezetes betûk? -
kíváncsiskodott Bori.
- Ott betûkombinációk
vannak. A hosszú
betûk duplázzák a rövidet. az "Á"
például AA. Az "Ö" OE, az
"Ü" pedig UE.
- Elég furcsa. - mondta Pötyi.
- Nekem tetszik!
Használhatnánk
titkosírásnak. - lelkesedett Bori.
- Jó, elküldöm az
ÁBC-t, ha anyu
megtalálja. Gyerünk, itt a "szerelvény"
De furcsa szó!
Felszálltak a nyitott kocsiba. A
szõke
kislány jött ki, és egy piros kerek
tárcsával
(- Palacsintasütõ - mondta Erzsi néni.) jelezte,
hogy indulhat a vonat.
Elõtte két sípszó hallatszott.
- Két kalauz van? - kérdezte
Bori.
- Elõször is nem kalauz, hanem
jegyvizsgáló. Másodszor honnan ismered ezt a
szót, hogy kalauz?
- A felnõtt vonaton így
hívják. -
csodálkozott Bori.
- Ja, persze, ott még van. Mi itt,
Budapesten már évek óta nem láttunk.
Vonattal meg nem járunk. - mentegetõzött
Erzsi néni.
- Kérem a jegyeket kezelésre! - szólalt meg egy vékony, de
határozott hang
mellettük. Kopasz, hatodikos körüli szõke kisfiú
volt a jegyvizsgáló.
- Vasutas bácsi! Mikor
érünk
Hûvösvölgybe? - kérdezte Bori.
- Tizenegy harmincháromkor. - vágta rá azonnal a fiú.
- Anyu! Van valami köze a
vasutasságnak
a könyveléshez?
- A jegyvizsgálóknak, a
pénztárosoknak,
postásoknak szigorúan el kell számolniuk a
bevételükkel. A menetrendben számok
vannak, és a szolgálatban fegyelem kell, a vasút
veszélyes üzem. A
pontosság, a számolás, a
szabályosság a
könyvelésnél is alapvetõen fontos. Lehet, hogy
igazad van. Ezen soha nem
gondolkodtam.
- A reggeli óta jár
így a fejem. Amikor
Bori jövõje eldõlt. Azt hiszem, én is szeretnék itt
vasutas lenni. És azután
könyvelõ.