59. fejezet
Hazafelé
Az elsõ állomás
Ságvári liget volt. Szép
nagy épület, bár kissé lekopott, de
látszott, hogy innen sokan szoktak
felszállni a vonatra. Hátul a városi
környezet mutatta, hogy ez egy találkozási
pont a természet és a "civilizáció"
között. Még buszt is láttak. A
következõ állomás, Hárs-hegy jobban tetszett
a gyerekeknek. Erzsi néni
elmerengett.
-
Itt voltam egyszer télen váltókezelõ.
A térdig érõ hóban minden vonatnál kimentem
a váltóhoz, átállítottam, és
kis
zászlóval tisztelegtem a vonatnak. Tõlem tíz
méterre meg egy szarvas család
ment át a sínen. Nagyon aranyosak voltak.
- Igazi szarvasok? - csodálkoztak a
gyerekek.
- Bizony! Egyszer az
állomásépület háta
mögött láttam vaddisznót is. Ez igazi erdõ.
Lehet, hogy csak volt? Nem tudom,
de azért figyeljetek, hátha ti is megláttok
valamilyen vadállatot.
A
két kislány majd kiesett a kocsi
korlátján, úgy figyelt. Ahogy elhagyták az
állomást, látták a
váltókezelõt, egy
égõvörös hajú nagylány volt. Integettek
is neki, õ meg kicsit meglengette a
zászlóját.
Kicsit továbbmentek, és
akkor Bori
felkiáltott:
- Róka!
Pötyi izgatottan nézelõdött, de már
csak a fák mögé futó fakó
vörös farkat látta. Kissé csalódott
volt, és még
jobban figyelt, hátha õ is észrevesz valamilyen
állatot. Közben Jenõ bácsi, aki
nagyon élvezte az egész kirándulást,
megkérdezte Erzsi nénit, hogy miért vannak
itt váltókezelõk. Pötyi anyukája
elõremutatott.
-
Nézze, csak egy nagy kanyar jön. ott
látszik, hogy csak egy sín van. Az
állomásokon lehet csak egyszerre két
szerelvény. Ha dupla vágány lenne, megint
elvennének a természetbõl egy darabot.
Itt Hárs-hegyen bevártuk a szembejövõ
szerelvényt, amelyik a második vágányra
érkezett. Ezután lehetett váltani, és az
elsõrõl ki tudtunk menni. Ezért
fontos, hogy az állomáson a rendelkezõ tudja, melyik
oldalról hol tart a vonat,
melyik jön be elõbb, el kell dönteni melyik
vágányra jöjjön, melyik váltót
kell
átállítani. Ságvárin az
épületbõl lehet váltani. Hárshegyen ki kell
menni.
Nagy a felelõsség, mert könnyen összefuthat két
vonat.
- János hegyen csak egy
sínpár volt! -
mondta Pötyi.
- Igen, ott nem lehet egyszerre két
vonat, ezért is láttunk csak két gyereket
szolgálatban. Nincs második sín,
nincs váltó, nincs váltókezelõ.
Egyszerre hirtelen sötét lett.
A lányok
elkezdtek sikoltozni, nem értették, hogy mi
történt.
- Ez az alagút. Ugye, izgi! Most
megyünk
át egy hegy alatt. Ha mindig egyenesen mentünk volna, nem
lenne 14 kilóméter a
teljes hossza a vasútnak, és inkább a
hullámvasút nevet kellene adni neki.
Sokkal erõsebb mozdony kellene, szélesebb sín.
- Akkor ezt a vasutat direkt a
gyerekeknek építtették? - kérdezte Bori.
-
Igen. A háború után a felnõttek
építették a gyerekeiknek. Közlekedési
jelentõsége nincs, se szállítási.
Szóval
erre senki nem jár munkába. A nagypapámék
idejében készült. Nem akartak a
gyerekeiknek olyan életet, mint az övék volt.
Éppen túléltek egy
világégést, a
történelem legpusztítóbb
háborúját.
- Úgy érted, hogy a
szülõk építették a
gyerekeiknek? - kérdezte Pötyi.
-
Igen, meg a nagyobb testvérek. Ezért
a munkáért nem kaptak fizetést. Maguktól
csinálták, csak voltak mérnökök, akik
megmondták, hogy éppen most mit kell csinálni.
Kifutottak
az alagútból, és rövidesen
megérkeztek a hûvösvölgyi
végállomásra. Ez már egy majdnem felnõtt
állomás
volt. Ahhoz, hogy kijöjjenek egy lépcsõn kellett lemenni.
Ahogy kiléptek
az épületbõl, ott várta
õket Balogh
bácsi. Erzsi néni megmutatta a bejárat elõtt a
zászlótartót, ahol akkoriban a
zászló fel- és levonások voltak. A
hosszú rúd csupasz volt. Ahogy az úton
elindultak lefelé, Erzsi néni megmutatta szemben a
gyermek vasutasok házát,
ahol az öltözõk, az étkezõ vannak.
-
Szoli után a hatórás vonattal szedtek
össze minket. Persze megint végig énekeltünk.
Ide érkeztünk, Hûvösbe. Levontuk
a zászlót. Ebben az épületben
átöltöztünk, vacsoráztunk,
Örsgyûlést tartottunk,
játszottunk. Mindenkinek osztályozták az
állomásfõnökök a szolgálatát.
Valahol
talán még meg is van a szolgálati kiskönyvem.
- Anyu! Keresd majd meg! Úgy
szeretném látni. -
hízelgett Pötyi.
- Jól van, kislányom,
megkeressük
együtt. Talán még fényképet is
találunk abból az idõbõl.
Elindultak lefelé az úton.
Egy
lépcsõhöz érkeztek. Mellette egy lejtõs kis
épület.
- Igen, ez volt a
mozgólépcsõ Budapest
elsõ mozgólépcsõje.
- És ez olyan nagy szám? -
kérdezte Pötyi.
- El tudod képzelni, milyen nagy
szám
lehet 100 forintért jegyet váltani egy
holdrakétára? - kérdezte Jenõ bácsi.
- Hát, igen! Az is ilyen nagy
szám
volt. - mondta Erzsi néni.
- Nekem most is nagy szám lenne.
Még
nem utaztam mozgólépcsõn. - tette hozzá Bori.
- Ne haragudjatok, felvágós
voltam. Én
sem jutok be olyan gyakran a metróhoz, hogy ne élvezzem
mindig a mozgólépcsõt. -
vallotta be szégyenkezve Pötyi.
- Van egy javaslatom! - szólalt meg
Laci bácsi. - Most ne a Rózsadombon keresztül
menjünk hazafelé. Bemegyünk a
Moszkva térre. Leállok valahol, ti lementek a
metróhoz, visszajöttök a
mozgólépcsõn, és megyünk tovább.
- Megjárhatjuk többször
is. -
lelkendezett Pötyi.
- Oké! - örült elõre Bori
is.
Végül
tízszer vitették le és fel
magukat a lányok a mozgólépcsõvel. Voltak
tömegben és egyedül, kapaszkodtak, és
egyensúlyoztak, álltak, és lépkedtek. Az
utolsó feljövetelnél megpróbáltak
minél tovább a lépcsõn maradni, visszafelé
lépkedtek. Bori nagyon belejött.
Felvette a lépcsõ sebességét és
táncolva maradt egy helyben.
- Nagyon köszönjük ezt a
kirándulást. -
mondta Erzsi néninek Jenõ bácsi és Bori.
-
Nagyon éhes vagyok! - pihegte Pötyi.