Szombat
reggel 8 órakor az iskola elõtt
találkoztak a 3.b
tanulói. Éva néni is hamarosan
megjött. Közölte, hogy a
Róka-hegyre mennek. Rozi megkérdezte, hogy
anyukája velük jöhetne-e, a
tanító néni örömmel
fogadta a váratlan segítséget
és rögtön elkezdett az
anyukával beszélgetni.
Népszámlálás
után a HÉV-hez mentek. Nem a HÉV-re, a
143-as buszra szálltak fel a túlsó
oldalon. Sokan még nem is voltak a másik
lakótelepen. A végállomáson
mindenki felfért.
A buszon énekeltek,
és az idõsebb utasok velük
dúdoltak.
Éva néni egyfolytában
kérdezett, de inkább mesélt Rozi
anyukájának. Anyu csak kapkodta a
fejét, mert a fogadóterem-beli
beszélgetés óta nem sokat tudott a
fejleményekrõl. Hajnalban kelt, este
késõn
ért haza, mert Dorogra járt dolgozni.
Beszélgetésre Rozival nem nagyon volt ideje. A
hírek, amiket a tanító néni
mesélt újak voltak, a
változásoktól elkezdett
félni. Meg is kérdezte:
- Milyen
hatással lesz ez Rozira? Nem túl nagy
felelõsség ez neki?
Éva néni
megnyugtatta: - Dehogy, sõt. Tudod mit mondok?
Úgy
látom, hogy a gyerek nem is érzi, mit
indított el. Ez nem
álszerénység.
Ösztönösen csinálja, nagyon
jól. Igazi gyerek, aki a két és
fél
éves iskolás múltja alatt sok
szokatlan és nem kellemes dolgot tapasztalt. Az
óvoda szabad, játékos
légköre után az iskola fegyelme, a
kötött órák, az egyhelyben
ülés, a felelés izgalma, a
lámpaláz, a mindig új tananyag, a
házi feladat, mind újdonság. Sokan
megutálják az iskolát, ez a
kislány úgy gondolta, hogy inkább
megváltoztatja olyanra, amilyennek szerinte kellene lennie.
Én 10 éves tanítói
pályafutásom tapasztalatai alapján
mondom, sikeresen, jól és jó
irányba csinálja. Okos, bátor gyerek,
és még nem törtük meg annyira,
hogy beletörõdjön a tanárok
uralmába. Az én hibám,
amirõl
nyilván beszámolt, azt jelentette a
számára, hogy semmi sem
megvátoztathatatlan. Nem az engedély volt neki a
szükséges, amit az igazgató
úr adott neki, hanem a tanári
tévedhetetlenség
megkérdõjelezõdése.
Kívánok
minden kollégámnak ilyen hibát, hogy
utána élvezhesse a munkáját.
-
Megérkeztünk a temetõhöz,
leszállás, gyerekek! - váltott
hírtelen hangosra Éva néni.
Ahogy
bandukoltak a Róka-hegyre, a
temetõ mellett, elgondolkodva folytatta. - Az az
érdekes, hogy Rozi talán nem is
tudja, milyen
nagy szerepe volt ebben a változásban.
Kíváncsi volt, kérdezett. Megengedtem,
hogy úgy feleljen, ahogy szeretne, megszervezte öt
perc alatt két barátnõjével
a
közös szereplést. Jó volt neki,
az osztálynak, rendszert csináltak
belõle. Az
osztály egésze csatlakozott Rozihoz.
Együtt gondolkodnak, kiegészítik
egymást. Csapattá váltak,
úgy, hogy nincs ellenfél. Cél van,
minél több érdekeset megtanulni.
Az
igazgató úr beült a
lukasórán az osztályba. Nem
vették észre, csak, amikor megszólalt.
El van ragadtatva. Mához 2 hétre
Békéscsabára küldött
minket kettõnket, Rozit és engem. Ehhez
csináltatott egy óráról
vídeófelvételt. A
kollégák elhalmoznak a
kérdéseikkel, a folyosón a
más osztályba járó gyerekek
is. Minden nap ünnep számomra, mert mindig
újabb dolgon törik a fejüket.
- Gyerekek,
megérkeztünk a Róka-hegyre.
Látjátok, itt van egy kis rét, meg egy
erdõcske is. Ezt a részt még nem
bántotta az ember. Már elkezdte,
vigyázzatok, amerrõl a nap süt,
óvatosan
menjetek, mert ott van egy kõbánya. Nagyobb
állatok itt nincsenek, vagy legalábbis nappal nem
jönnek elõ. Nyugodtan üljetek, hasaljatok
le a fûbe,
keressétek az állatokat,
nézzétek meg, van-e közük a
növényekhez, vagy fordítva! Amit
tapasztaltok, jegyezzétek fel, majd egy fél
óra múlva megbeszéljük. Addig
szabad a vásár.
Leült,
és helyet mutatott maga mellett Rozi
anyukájának is.
- Rozi mit mond
minderrõl otthon? Õ hogy éli meg a
változást? Dicsekszik vele, vagy
természetesnek tartja? - soroztak a
tanító néni
kérdései.
- Egy dolog
biztos. - kezdte az anyuka. - Rozi élvezi a dolgot.
Elmeséli, milyen volt az énekóra, a
matek, hogyan szerepeltek a többiek, mit mondott Oszi, akit
korábban beképzelt tökfejnek tartott.
Nem tartja magát hõsnek,
forradalmárnak.
De a
többiek kezdeményezéseirõl
beszámol. Ágiról, Pötyirõl, Andirõl
mesél naphosszat. Tudod, Rozi a családban
az egyetlen gyerek. Nem voltak
játszótársai. Nem is igazán
törekedett rá. Félénk volt
mindig. Nagyon szereti az apját,
jórész vele van, mert
munkanélküli. Mint egy kis háziasszony
gondoskodik róla. Én ritkán
látom, mert késõn érek haza
a
munkából, amikor meg elmegyek, még
alszik. Amikor hazajövök egyre ritkábban
van otthon. Többnyire együtt látom
biciklizni a barátnõivel. Mindig
elkéredzkedik,
bár még nem volt olyan, hogy megtiltottuk volna.
Örülünk, ha a gyerekekkel van. Nem telt
még le a fél óra?
- De igen. -
kapott észbe Éva néni. - Gyerekek,
idõ! - Felemelte a kezét, és egy nagy
T betût
mutatott a tenyereivel.
A gyerekek
köré csoportosultak.
- Ki
talált olyan állatot, amit meg tudott figyelni? -
kérdezte Éva néni.
Mindenki
felemelte a kezét.
- Rozi, hogy
csináljuk az elmesélést?
- Én
mondjam? - kérdezte Rozi csodálkozva. - Nem
tudom, nem gondolkodtam rajta. Van valakinek ötlete?
Ági furakodott a
középre. - Kérdezhetek
én?
- Persze, -
mondta Éva néni.
-
Nézd, a rút kiskacsát! -
súgta Rozi anyukájának. -
Így lesznek a hattyúk.
- Gyerekek! Ki
akar elsõnek beszélni? -
kérdezte Ági.
- Én!
Jelentkezett Karcsi. - Az én megfigyelésem a
legérdekesebb.
- Jó,
te leszel az elsõ. De üljünk
elõbb le egy nagy
körbe!
- Az
osztályban csütörtök, a
környezet óra óta így vannak
körben a padok. - súgta Éva
néni Rozi
anyukájának.
- Most csak
annyit mondj, Karcsi, mirõl beszélnél,
milyen
állatról és
növényrõl? - kérte Ági.
- A
hangyáról, meg a fûrõl.
mondta Karcsi.
- Jó.
Van még valaki, aki a hangyáról
és a fûrõl akarna beszélni?
- folytatta Ági.
-
Látod, hogy felderült
néhányuk arca? Milyen örömmel
jelentkeznek? Már azt hitték, Karcsi elvette a
beszámolási
lehetõségüket. -
újabb súgás.
- Még
hárman. - számolt Ági. -
Jó, Zsófi, Julcsi, Jancsi, gyertek be
középre ti is!
- Karcsi kezdi,
ti meg figyeljetek, hogy mit gondoltok másképpen,
ti mit gondoltok, láttatok. szóljatok
közbe! - fejezte be Ági, és
leült Rozi mellé.
- Ugyanannak a
témának többoldalú
megközelítése. Errõl nem
írnak a pedagógiai tankönyveink. - ment
a súgás az anyukának.
-
Bocsáss meg, figyelni szeretnék! -
mondta Rozi
anyukája.
- Persze. -
rezzent össze Éva néni, a
többit már csak gondolta: Igen, õt is
meghódította ez a módszer. Rozi, meg
az anyja lánya.
-
Szóval lehasaltam a földre, és figyeltem
- kezdte Karcsi. Elõször semmit sem
láttam, csak
egy fûcsomót. Azután látom,
hogy az
egyik fûszál lehajlik, és leesik a
földre. Hírtelen, egész hangyasereg
gyûlt oda.
-
Várjál, én
korábbról láttam. - szólt
közbe Julcsi. - Én, ahogy feküdtem a
földön, egyszer csak azt láttam, hogy
találkozik két hangya. Mintha
beszélgetnének egymással, az egyik
furán mozgatta a csápjait, majd a
másik elismételte ugyanazt. Mintha
tükörképe lett volna.
Elõször
összepuszilkodtak, azután jött a
némajáték, és az
utánzás.
- Az nem
puszilkodás volt! - szólt Jancsi is. -
Én hanyatt feküdtem, napoztam. Egyszerre, az egyik
fûszál mellettem megmoccant. A szél nem
fújt, elkezdtem figyelni. Egy kis hangya harapott ki a
fûszál tövénél egy
mákszemnyi darabkát. Világosan
láttam a helyét, és a hangya
szájában, amit kiharapott. Ezt
rágcsálta, de már elindult vele.
Körülbelül 20 centit mehetett, amikor
találkozott a másik hangyával.
Jól láttam, a
szájából még mindig
kilógott egy darabka a fûbõl. Amikor
összedugták a szájukat, nem
puszilkodtak, hanem kóstolót adott a
társának. utána jött a
némajáték, ahogy Julcsi
mesélte. Az elsõ hangya utána
visszafordult,
és visszament ahhoz a fûszálhoz, amibe
beleharapott. Megjegyeztem, mert a csúcsát
letéptem, óvatosan, hogy ne mozdítsam
meg, nehogy elriasszam a hangyát. Húsz centi egy
ilyen kis állatnak nagyon hosszú út,
volt rá idõm. Azután elkezdte
komolyabban
rágni a fûszálat,
végül
keresztbe elvágta, a fûszál leesett.
Akkor
ért oda a sereg, amirõl Karcsi kezdett
beszélni.
- Na,
végre, akkor mondom tovább. - szólt
Karcsi. - Tehát, a sereg azonnal körbefogta a
fûszálat, úgy, ahogy volt,
egészben,
legalább 15 centi lehetett. Hangya, meg vagy 30 volt.
Alábújtak a fûszálnak,
és a
középsõ lábaikkal
megfogták
kétoldalt. Így indultak el, vitték a
hátukon a fûszálat, ami sokkal nagyobb
volt
náluk. Súlyra legalább az
ötszöröse volt. Figyeltem az
útjukat. Az elsõ hangya,
idõnként
megtapogatta a csápjával a földet,
és úgy irányította a
menetet. A fûcsomók között nincs
autópálya. nincsenek kiegyenesített
utak. Mégis, el tudtak manõverezni a bolyhoz. Azt
is
megfigyeltem, hogyan fordultak. Az elsõ hangya
megállt. A
hátsó lábával, a jobbal,
mondjuk, elengedte a fûszálat, és
hátranyújtotta a lábát. A
második megérezte az
érintést, a rúgást, kinek,
mi tetszik, és egy lépést jobbra
lépett. A következõ látta az
oldallépést, érezte, hogy
megfeszül a fûszál, õ
kettõt lépett
oldalra. Vele együtt lépett oldalra a
következõ is, kettõt, majd
még egyet. És
így tovább, a 30. huszonkilencet
lépett az elõzõvel, majd
még egyet. Ha ennyi
fordulás kevés volt, mert ilyet is
láttam, az elsõ hangya nem lépett,
csak megint
megrúgta a mögötte
lévõt.
És megint elõlrõl
kezdõdött az egész. Ez
addig ment, amíg teljesen irányba nem
álltak, akkor egyenesen mentek tovább az
újabb kanyarodóig.
- Én
nem így láttam. - mondta Zsófi. - De
én elmesélném az
elejérõl.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy
nagyétkû
hangyácska. A bolyban mindenki tudta róla, hogy
szereti a finom falatokat, és ki is tudja
válogatni, hogy melyik a legfinomabb. Ezért a
tulajdonságáért kapta a
fõkóstoló címet. Nagy
becsülete volt ennek a címnek, mert a
tízezer lakosú Bolyban, talán, ha
százan érdemelték ki.
Tehát, Ínyenc, elment ennivalót
keresni. Valódi gyepi hangya lévén,
szorgalmasan keresgélte a legfinomabb
fûszálat.
Tudta, a fûszál próbája az
evés, tehát kiharapott egy falatot a
fûszálból. Ha nem érezte
elég finomnak, ott hagyta, keresett jobbat. Amikor
végre meglelte az igazit, egy kis hangyasavval
megjelölte, és keresett egy másik
hangyát a Bolyból, akinek a
hírvitel volt a dolga. Õk voltak a legokosabb,
legügyesebb hangyák a Bolyban. Feladatuk szerint
kört alkottak, egymástól úgy
fél méternyire, és mint az
õrszemek
jártak oda vissza a kis
területükön. Amikor találkoztak
egymással, tisztelegtek egymásnak, és
elmondták, ha a túlsó
szomszédjukkal nem találkoztak, vagy, ha
rendkívüli esemény
történt, és valamelyik
fõkóstoló újabb
finomságról hozott hírt. Ilyen
körök voltak
félméterenként egészen a
Bolyig. Ez azt jelenti, hogy a vadászterület a
Bolytól számítva 10 méter
távolságig volt az övék, ezen
belül 20 kör volt õrséggel
betelepülve. Nos megjött a
fõkóstoló, és adott
kóstolót a legközelebb
megtalált õrnek. Akkor, belõle
hírvivõ lett.
Feladata a pontos hely megismerése volt, hol van a
finomság, a fûszál. Ebben
segítette a
szag és íz minta is, amit a
szájában érzett, attól a
falattól, amit kapott, de a pontos útvonalat el
kellett neki mutogatni, és, hogy tényleg
jól megjegyezte-e, õ is elmutogatta.
Ezután, ha a
fõkóstoló látta, hogy
tényleg megértette a
hírvivõ,
megfordult, hogy végre megehesse a kiérdemelt
részét, leharapdálhassa a
kiválasztott fûszálat. A
hírvivõ, meg
elindult, hogy átadja az üzenetet az eggyel beljebb
lévõ körön
szolgálatot
teljesítõ õrszemnek.
Itt már kevesebb
magyarázkodás kellett, nem volt
kóstoló, csak igazolnia kellett magát,
valahogy így, "Én vagyok a 20-as kör
16-os szektorának az õre. Van kaja,
finom." A
hír végigment a
körökön, egészen a Bolyig, ahol
az õrszem riadót fújt. A
szállítók megkapták az
irányzékot, keressétek meg az
elsõ
kör 3. õrszemét a további
eligazítást tõle
megkapjátok.
Így adták tovább a
szállítók csapatát
egymásnak az õrszemek, míg el nem
értek a 20-as kör 16-os
részének az
õréhez. Õ
azután már részletesen eljelezte a
szállítók elsõ
hangyájának, hogy pontosan merre és
milyen távolságra találják
a finomságot. Mindehhez annyi idõ kellett,
amíg a
derék fõkóstoló ki nem
rágta a - nem fatörzset, hanem -
fûszálat. Még evett egy két
falatot,
belecsipkézve a névjegyét, hogy kiadva
a szállítóknak, majd, mint aki
jól végezte dolgát, amint az volt is,
továbbment új finom fûszálat
keresni.
A szállítók, pedig
becipelték a fûszálat a Bolyba, a
korábbi útvonalon. Útközben
mind a húsz õrszem jót evett a
fûszálból, ami azért is
fontos volt,
mert nem vittek magukkal uzsonnát, meg mert megdolgoztak
érte, és, mert így egyre kevesebbet
kellett az egyre fáradtabb
szállítóknak cipelniük.
Persze, amikor megálltak egy-egy
õrszemnél, maguk
is harapdáltak belõle, szintén a
korábban elmondott okokból. és
célokkal. Még mindig szép, nagy darab
fûszál jutott a Bolyban maradtaknak,
bár egy
kissé hiányolták a felsõ
hegyes
végét, amit valaki lecsípett, pedig az
a legzsengébb, és az a
királynõnek
jár. Itt a vége, fuss el véle!
- Éva
néni! - állt fel Rozi. -
Osztályzás elõtt szeretnék
kérdezni valamit Zsófitól,
és majd lenne egy javaslatom.
-
Oké! Kérdezz! - válaszolt
Éva néni.
-
Zsófi! Láttál te ma már
hangyát? - kérdezte Rozi.
- Nem
én! - felelt Zsófi. - Utálom
õket,
mert mindenhol ott vannak, és csípnek.
- Mi a javaslat?
- kíváncsiskodott Éva néni.
- Azt javaslom,
szavazzunk meg Zsófinak külön
fogalmazásból egy ötöst,
és a többieket, Karcsit, Julcsit és
Jancsit értékeljük együtt.
- Ha
Zsófi ötösét
fogalmazásból megszavazzátok, azt
támogatom. De szerintem a közös
szereplést most nem kellene osztályozni. - mondta
Éva néni.
- Megmagyarázom,
miért. Egyrészt, szombat van, nem
tanóra. Itt nincs felelés. A három
gyerek azt mondta el, amit látott. Ez nem
közös szereplés volt, hanem
egymás tapasztalatainak
kiegészítése, mert nem ugyanazt a
történetet látták. Ki
többet, ki kevesebbet, ki elõbbrõl, ki
késõbbrõl. A
kiegészítések,
helyesbítések hasznosak voltak, de nem javaslom,
hogy osztályozzuk ezt a szereplést. Ez
rögtönzés volt. Viszont, a
következõ köri órára
kérnék mindenkitõl
írásban
egy beszámolót arról, amit
látott, tapasztalt. Azt sem
osztályoznánk, de kíváncsi
vagyok, hogy mivel gazdagodtatok.
- Akkor
elfogadja az osztály Zsófinak a
fogalmazás ötöst? -
kérdezte Rozi.
Mindenki
felemelte a kezét, kivéve Zsófit.
-
Zsófi, most mi a baj? - kérdezte Rozi.
- Nem
értek egyet vele. - válaszolt Zsófi
majdnem sírva. - Nem volt
fogalmazásóra sem, és még
mindig szombat van.
-
Zsófi! - szólt a tanító
néni. - Roziék
bemutatták, hogyan
lehet a fogalmazásórán
közösen szerepelni egy
matek-témával. Te, egy csodálatos
mesét fogalmaztál környezet
témában. A közös
szereplés még nem kötelezõ,
remélem, mindig is szabadon
választható lesz, a gyerekek
részérõl. Ha mindenki úgy
döntött, hogy megadja a fogalmazás
ötöst, hidd el, tényleg
megérdemled.
-
Tényleg tetszett? - mosolyodott el a könnyein
keresztül Zsófi. - Akkor elfogadom az
ötöst.
- Gyerekek!
Még egy órát itt maradunk, egy
órára haza kellene mennünk. Mindenki azt
csinál, amit akar, csak ne menjetek el olyan helyre, ahol
nem látszotok. - mondta Éva néni,
és leült a fûbe, de elõbb
jól
megnézte, nehogy ráüljön egy
hangyára.
Tomi pedig
körbefutkosta az összes gyereket,
beszélgetett mindenkivel, feljegyzett valamit, majd
megkereste a következõt.
Rozi anyukája
meg lefeküdt, és behunyt
szemmel napozott.