A
Wartburg elindult Doboz felé. A kislányok megint
sikoltozhattak a
gyönyörûségtõl, ahogy
kifelé
mentek Békéscsabáról,
ismét, mintha
egy
falu lett volna. Még egy aranyos csacsit is
láttak.
Talán 10 percig
mentek egy nagy erdõn keresztül, és
eljutottak egy
útelágazáshoz.
-
Ez is Gyulára vezet. - mondta Balogh bácsi, - De
ez sokkal
kellemesebbnek tûnik, mint a másik, mert
erdõn vezet keresztül.
Nézzétek, kint van a tábla, hogy
"Vadveszély". Ez azt jelenti, hogy
lehet arra számítani, hogy esetleg egy szarvas
ugrik elénk az úton.
- És ez
ránk veszélyes, vagy a szarvasra? -
kérdezte Rozi.
-
Is-is. - mondta Józsi bácsi. - Neki sem
jó, ha elgázoljuk, és a
Wartburgban is komoly kárt tehet. Szokatlan erre az
erdõ, teljesen sík
a vidék. Ez itt talán
vadászterület lehet.
Kicsit
továbbmenve elértek egy kis hídhoz.
Itt
megálltak körülnézni. A
híd
közepére besétáltak,
és
lenéztek a vízre. Bizony, nagy volt a
különbség
a két part között.
Visszafelé a nagy
erdõ, a túloldalon lapos,
csupasz part.
- Itt lehet
fürödni? - kérdezte Pötyi.
-
Nem ajánlanám. - válaszolt
Éva néni. - Nézd meg, micsoda
hordalékhalmok
vannak a vízben, és mellette. Ez biztos
árterület. Ha kiárad a
Kõrös,
víz alá kerül. Azért van itt
ez a sok hordalék. Ahogy visszahúzódik
az
ár, ott hagyja, amit eddig magával sodort.
- Ezt mind tényleg
a folyó hozta idáig? -
kérdezte Rozi.
- Nézd csak meg
azokat a
nagyobb ágakat! Nincs kérgük, teljesen
simák,
csupaszok. Ez csak a hosszú ázás miatt
lehet.
-
Milyen szépek! De szeretnék egy ilyet a
szobám falára. Talán még
anyu
is örülne neki, mert nem hullik le a
kérge, nem csinál szemetet.
-
Ahhoz, hogy oda lemenjen valaki, legalább egy gumicsizma
kellene. Most
ebben a szép ruhádban nem ajánlom. -
mondta Balogh bácsi.
-
Éva! - szólt Józsi bácsi. -
Ez melyik Kõrös? A Fekete, vagy a
Fehér?
- Nem tudom, valahol itt
találkoznak. Talán az
autóstérképrõl
kiderül. Kérdezd meg Pötyi
apukáját.
- Önök
tegezik egymást? - csodálkozott Balogh
bácsi.
-
Be kell vallanunk, hogy a Pedagógiai Intézet
embere összetegezõdtetett
minket. Mint kollégákat. - mondta
Józsi bácsi. - De mi is
kollégák
vagyunk, mint autósok. A Trabant és a Wartburg is
rokon. Én vagyok az
idõsebb, tegezõdjünk! Szervusz.
-
Szervusz. - mondta megkönnyebbülve Balogh
bácsi. - Nagyon nem szeretek magázódni.
- Én ugyan
fiatalabb vagyok,
viszont nõ. - mondta Éva néni. -
És én sem
szeretem az összevissza
megszólításokat.
Szervusz Laci!
-
Szervusz Éva. - mondta Balogh Laci bácsi. - De
ezt nem szabad csak így
elintézni. Meg kell innunk a pertut. És
még jár is nekem valami tõled,
Éva!
- Te, mirõl
beszélnek ezek?
- kérdezte súgva Pötyi Rozitól. - Mi
jár az apukámnak Éva
nénitõl?
-
Nyugi, nyugi! - válaszolt szintén
súgva Rozi. - Ha pertut isznak, meg kell
puszilniuk
egymást.
- És, ha ezt anyu
megtudja? Nem lesz ebbõl baj? - aggódott Pötyi.
-
Dehogy lesz. - mondta Rozi. -
Elõször is, ti
jól megvagytok hárman. Éva
néninek meg ott van Zoli bácsi, a
tornatanár. Emlékszel a szívekre!
És
tényleg könnyebb tegezõdve
beszélgetni. Nemrég, még mi is
mindenkit
tegeztünk. Nekem még most is
rájár a szám. Tudod, Piri a
köszöntõben
tegezi a tanárokat.
-
Igazad van. - szólt közbe Éva
néni. - A tisztelet nem attól függ, hogy
tetszikeztek, vagy tegeztek. Meg már nem is nagyon
igénylem, hogy
tiszteljetek. Elég, ha szerettek. Én is
úgy érzem, öreg vagyok, ha
csókolommal köszöntök.
- Éljen az
össznépi tegezõdés! -
kiáltotta Józsi
bácsi. - Az elsõ megfelelõ helyen
megisszuk a körbepertut,
én fizetem.
-
A lényeget közben ne felejtsük el! -
mondta Laci. - Itt a térkép. Most
itt vagyunk, és itt találkozik a Fehér
és a Fekete Kõrös egymással.
Lehet úgy 5-6 kilóméternyire. Ezen a
vadveszélyes úton Gyula felé, a
felénél.
- Szép lehet, -
sóhajtott Rozi.
- Menjünk
tovább! - javasolta Pötyi - Én
kiváncsi vagyok a falura.
- Várj csak egy
picit! -
mondta Rozi. - Ha már itt a
térkép,
nézzük meg jobban, hova megyünk! Laci
bácsi, mi
ez a zöld folt itt?
- Erdõ, Rozikám.
Látod, itt a falu másik oldalán is
folytatódik. egészen a
Kõrösök
találkozásáig.
- És mi ez a
vékony kék vonal, ami végigmegy az
erdõkön?
- Egy patak. Úgy 1
kilóméterre kezdõdhet a
Feketeköröstõl,
átmegy Dobozon, és majd
Békés elõtt folyik
a már közös Kõrösbe.
- Mi ez a piros csillag? -
kérdezett tovább Rozi.
-
Ebben az autóatlaszban a csillaggal jelölt
településekrõl van egy kis
térkép is, a fontosabb
nevezetességekkel, látnivalókkal. -
magyarázta
Laci bácsi. Nem ajánlom, hogy most
megnézzük, mert az atlasz 1975-ös.
Lehet, hogy csalódnánk, ha valamit már
nem találnánk a helyén.
- Lássuk a
medvét! -
mondta Józsi bácsi - Ha ti is úgy
gondoljátok, menjünk be a faluba!
Beültek
a Wartburgba, és perceken belül ott voltak
Dobozban. A
korábbi kis
családi házak itt is
láthatóak voltak,
talán az volt a szokatlan, hogy
nagyobb ablakaik voltak, mint a Gyula és
Békéscsaba szélieknek. Viszont
kevesebb volt az út mellett a csirke, liba. Rozi és Pötyi
csalódottságát az
udvarokból
kihallatszó
disznóröfögés,
malacsivítás
enyhítette csak. Szinte minden udvarból ez
hallatszott.
Helyenként új
építkezéseket láttak. Nem
szokásos
kocka alakú, sátortetõs
házakat
építettek, hanem több
kiugróval, sarokkal
és kis toronnyal
díszítetteket. A falu közepén
a
presszó elõtt leálltak, és
kiszálltak a
kocsiból. Az utcán Rozi megfigyelte, hogy itt szinte
mindenki kövérkés,
és piros az arca. De nagyon kevesen mosolyogtak.
Inkább
szomorúak
voltak, lassan sétáltak kopott
ünneplõ
ruhában. Nem volt igazi
vasárnapi hangulat. Nem voltak csoportosulások,
pedig
lassan itt volt
az ideje a délutáni misének.
Külön
sétáltak a sovány, tarka
ruhás
asszonyok sok gyerekkel. Elõttük vonult
egyedül az apa,
fehér ingben,
büszkén. Csak amikor szembejöttek a
kövérkések, látszott, ahogy
kikerülték egymást, hogy nem
igazán
szerethetik egymást. A hangulat
feszült volt, mint vihar elõtt.
Roziék
gyorsan bementek a presszóba. A felnõttek
kávét, a gyerekek fagylaltot
kértek. A süteményhez nem volt
gusztusuk, elég réginek tûnt.
-
Maguk idegenek itt, ugye? - ment oda hozzájuk egy Rozikorú
kislány.
Hosszú piros szoknyában volt, a fekete haja
tüskésre le volt vágva. -
Megmutassam a falut?
- Mennyit kérsz
érte? - kérdezte Laci bácsi.
- Egy
órára kétszáz forint. -
mondta magabiztosan a kislány.
- Tudod mit, kapsz
százat, és egy gombóc fagyit. -
alkudott Laci bácsi.
- Na jó, de a
fagyit most kérem! - egyezett bele a kis
idegenvezetõ.
-
Húzz ide egy széket! Elõtte rendelj
fagyit! - mondta Pötyi. - Mondd meg, hogy egyben
fizetünk.
-
Oké! - odament a pulthoz, válogatott,
leadta a rendelést, visszajött
az asztalhoz, és valami veleszületett
eleganciával leült.
-
Tessék Bori, itt a fagyid. - tette le a
pincérnõ a kislány elé a
fagylaltoskelyhet, melyben barna, lila, sárga és
fehér gömbök voltak. A
tetején tejszínhab púposodott.
- Csoki, eper,
vanília, citrom. - ismerte fel Rozi. - Jó az
ízlésed.
- Ez legalább
kétszáz forint. - mondta Pötyi
-
Egy ilyen elõkelõ
társaságban nem lehet egy gombóc
fagyit tölcsérbõl
enni! - mentegetõzött Bori. - Én csak
megmondtam, hogy milyen fajtákat
szeretek. Nem kértem mindegyikbõl.
-
Azt sem mondtad, hogy csak egy gombócot kérsz,
ugye? - kérdezte Józsi bácsi.
- Hát, nem tudtam
választani. - pironkodott Bori.
- Egyezzünk meg! -
javasolta
Laci bácsi. - Megeszed a fagyit,
megnézzük a falut,
és ugrott a százas.
- Dehát
megígérte a százast! - kapta fel a
fejét
Bori. - Nagyon megver az apukám, ha nem viszek haza
pénzt!
-
Maradjunk abban, hogy a falubemutatás után
szavazni fogunk, hogy mennyit érdemelsz. -
javasolta Rozi.
-
Tényleg ismerem Dobozt, mint a tenyeremet. - bizonykodott
Bori. - Meg fogom szolgálni a százast.
- Mindjárt
meglátjuk.
- mondta Éva néni. -
Elmesélnéd, hogy mit
kell tudnunk, mielõtt elindulunk
körülnézni?
-
Elmondom, mit mesélt a nagymamám. - kezdte Bori.
- Nagyon régi falu,
már a török idõkben is
lakták. Valamikor régen egy
miniszterelnöknek
volt ez a környék a birtoka. Az akkori
leghíresebb építésszel
építtette
a kastélyát. Mama szerint õ
építette a budapesti Operát is.
Errefelé
csak itt van erdõ. Ez volt a báró
vadasparkja.
-
Akkor egy gyönyörû kastélyt
és
erdõt mutatsz nekünk? - kérdezte
izgatottan Rozi.
-
Hát, nem igazán. - mondta Bori. - Sajnos a
kastélyból nem sok maradt.
Egy részébõl iskola lett, a
kápolna most a katolikus templom. A
kastély parkjából még
látni valamit. És van egy régi
magtár, amit
szintén ez a híres
építész tervezett.
-
Ybl Miklós lehetett - mondta Éva néni.
- és Wenckheim báró a tulajdonos.
-
Igen ez a név ismerõs. - válaszolt
Bori. - Az erdõ egy része sajnos nem
szép. Az építkezõk minden
törmeléket, szemetet odahordanak. De a
Szanazug gyönyörû. Ott folyik
össze a Fekete és a Fehér
Kõrös. Ott van
a gyerektábor is. Most már rendes út
is vezet oda.
- Ti mióta laktok itt? - kérdezte Pötyi.
-
Az õseink a törökökkel
jöttek. Mi vagyunk itt a legrégebbi
cigánycsalád. Üstfoltozó volt
a régi rokonom. Azóta hívnak minket
Kolompárnak. Körbe járták a
környéket, mindenhol megfoltozták a
kilyukadt üstöket. Amikor újra
szükség volt a munkájukra, akkor
értek
oda a következõ körben. Meg lehetett
élni belõle.
- Bori! Tegnap voltunk
Gyulán. A vásárban láttunk
gyönyörû réztálakat.
- szólt közbe Rozi.
-
Igen, a nagypapám bent volt Gyulán. - mosolygott
Bori. - Ugye szépek.
Csak keveset ad el belõle, mert sajnálja
õket. Mindig csak annyit, hogy
új lemezt tudjon venni. Már alig
férünk el tõlük a
házban. Már én is
csináltam egy tálat. Apukám
használja hamutartónak.
- Honnan tudtad? -
súgta Pötyi Rozinak. - Hogy jön
össze az
üstfoltozás a réztálakkal?
-
Mind a kettõhöz réz kell. -
válaszolt Rozi. - Látod, egy
velünk
egykorú
gyereket már elvernek, ha nem visz haza pénzt.
Közben gazdagok
lehetnének, ha nem szeretnék annyira a
tálaikat.
- Bori, vigyél el
hozzátok is! - szólt hangosan Pötyi. -
Szeretnénk látni, hogy éltek.
- Mesélj
még Dobozról! - kérte Éva
néni.
-
Régebben az emberek innen jártak dolgozni
Csabára és Gyulára. Jól
ment
a Tsz is. A faluban mindenhol van víz, gáz,
villany, csatorna. Az utcák
kövesek, mindenhol van járda. Három
féle ember lakik itt. Mi, cigányok,
nagyon szegényen, a munkanélküli
magyarok és a városokból most
kiköltözöttek, az idegenek. Mi ezekkel az
idegenekkel jól megvagyunk,
az új építkezéseken
apukámék dolgoznak.
A régi magyar lakosok nem
szeretnek minket. Azt mondják, hogy miattunk
kevés a termés a
veteményesben.
- És igazuk van? -
kérdezte Laci bácsi.
-
Háát! Ha nekünk is lenne
földünk, mi öntöznénk,
nem száradna ki a
zöldség. Elszoktak a földtõl,
nem igazán értenek hozzá. Persze, ha
kell
egy kis petrezselyem a levesbe, elõfordul, hogy ott
szedünk, ahol van.
Ilyesmit a boltban nem árulnak. Meg, hát kinek
van itt pénze? Talán, ha
az idegenek többen lesznek, majd érdemes
lesz zöldségboltot nyitni.
- Volna egy javaslatom. -
mondta
Józsi bácsi. - Nézzük meg azt
a Szanazugot, a
magtárat, a kastélyparkot, és
Boriékat.
-
Kisasszony, kérem a számlát! -
szólt Laci bácsi a
pincérnõnek.